32. bejegyzés

Egyre inkább érzem, hogy mindenki távolodik el tőlem. A legtöbbjük nem érdekel, de az mégis fáj, mikor a legközelibb barátaim részéről érzem ezt...

Vajon ez azért van, hogy könnyebb legyen itt hagyni őket? De... Én azt hittem, legalább az utolsó hónapban lesz időm velük lenni és... De nem. Egyre több ember felől érzem ezt, és sajnos persze azok tűnnek fel, akik a legfontosabbak nekem.

Tény, hogy van, akitől én távolodom, mert érzem, hogy nincs rájuk szükségem...Vajon nekik is ilyen rosszul esik mint nekem hogy azok a személyek...?


Közben aggódom is, mert tudom, hogy nincs jól... És most segíteni sem tudok neki, mert nem engedik, hogy feljöjjön... Megint hajnalban ment csak aludni, és bár mosolyogva állítja be a dolgot, tudom, hogy nem örül neki... Mindegy, remélem azért ki tudja aludni magát a hétvégi hajrá előtt, aztán marad a reménykedés, hogy utána már kiharcol magának egy kis szabadságot.


Holnap bemegyek a suliba a félévimért, bár sok kedvem nincs hozzá. Apunak is veszünk valami névnapi ajándékot anyuval, illetve azon gondolkoztam, le kéne lépni estére vagy nem tudom.


Magányos vagyok, mint mindig, mégsincs kedvem senkihez. Nem is érzem, hogy bárkinek lenne hozzám hangulata .__.


Közben írhatnékom is van már nagyon, de persze valaki megint csak a bunkó stílusát tudta elővenni és valszeg 1 hétig megint maradok magamnak, de mindegy...

Csak lenne már március, hogy tudjak írni, mert ez így már... Elviselhetetlen. Sportolni is olyan jól esne már, de tudom, hogy erre is várnom kell addig. Arra gondoltam valami kardozással kapcsolatos harcművészetbe vetem bele magam.

Továbbá eldöntöttem, hogy kipróbálom majd a hétlyukú bambuszfurulyát, ezen felül igazán kíváncsivá tesz már a gondolat, vajon milyen hangszert szán nekem kint a sors.

A sors.. Hehh... Érdekes dolgokat művel mostanában, de hát jöjjön aminek jönnie kell.


Japántanításra is megkértem egy csajt, de csak febr.4 után tudna vállalni esetleg :C De hát az is jobb, mint a semmi. Kell egy kis alap, ami biztonságot nyújt majd.


Najó egyre inkább semmi értelme annak, amit írok, csak ki akartam írni magamból. Later.

31. bejegyzés

Bizalom és kötelék

Két olyan dolog, amit nem érthetünk meg, amíg meg nem tapasztaljuk őket. 

De vajon miért bízunk meg valakiben? Valakiben, akit alig ismertünk meg? Miért szimpatikus valaki első látásra, mások pedig nem? Miért áruljuk el valakinek legféltettebb titkainkat is, amit másoknak az életünk árán sem...?

Miért teszünk meg mindent azért, hogy megvigasztaljunk valakit? Miért maradunk fent valaki miatt hajnali kettőig, aztán kelünk fel hajnali ötkor, mert ő megkért rá? És mindezt önzetlenül, mert segíteni akarunk. 

Az emberek furák, a kötelékek pedig annál is inkább. 

Talán tényleg a látszat alapján való megítélés a legegyszerűbb, hiszen ha nincs más... De vajon az mennyit ér? Persze a mai világban valakinek bőven elég, ha a csajnak nagy melle van, és kit érdekel mi van belül, de könyörgöm normális ez?

Sosem voltam csúnya, csupán önbizalmam nincs az év 300 napján, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy az emberek 90%-ának csak a testem kell. És azt hiszem nem mondok nagy hülyeséget, ha azt mondom, ezt elég sokan megtapasztalják. Jól nézel ki, és máris az alapján ítélnek meg... 

Erre reflexből az ember maga köré von egy védőfalat, egy álarcot, amit kifelé mutat. Ez legtöbbször önzőséget, makacsságot, mogorvaságot és felsőbbrendűséget tükröz, és nagyon nehéz mögé látni. De hát az átlagembernek nincs is arra szüksége, hogy mögé nézzen, nemde? Mert az emberek többségének csak a látszat kell, a felszín.

De nekünk nem kellenek a víz tetején lebegni akarók tömege, mi olyanra vágyunk, aki hajlandó alábukni, az álarc mögé kerülni, és megismerni minket. Az már csak rajtunk múlik, vajon hagyjuk-e ezt. Nem minden ember érdemes arra, hogy a kegyeinkbe férkőzzön, de akit közel engedünk, az megérdemli, hogy a való énünket ismerhesse.

Néha nem értem, mit keresek itt, ilyen emberek között. Sokszor csak körbenézek, és azon gondolkozom, vajon hányan rohannának el tőlem sikítva, ha megtudnák, miben nőttem fel. Ha tudnák, mi mindennapos a számomra, amiben ők talán nem is hisznek.

Bár meglepő, mennyien "hisznek" dolgokban... De megnézném hányan tudnák kezelni azokat a helyzeteket, amikbe én életem során kerülök. Persze mindenkinek más a sorsa, mindenki csak annyit vállal be amennyit véghez tud vinni, és talán épp ezért irigylem néha a tudatlan embereket.

És hogy vajon mi sorsszerű és mi nem? Van, aki tudja, van, aki nem. Én tudom. És épp ezért nem értem még mindig... Miért?