Bizalom és kötelék
Két olyan dolog, amit nem érthetünk meg, amíg meg nem tapasztaljuk őket.
De vajon miért bízunk meg valakiben? Valakiben, akit alig ismertünk meg? Miért szimpatikus valaki első látásra, mások pedig nem? Miért áruljuk el valakinek legféltettebb titkainkat is, amit másoknak az életünk árán sem...?
Miért teszünk meg mindent azért, hogy megvigasztaljunk valakit? Miért maradunk fent valaki miatt hajnali kettőig, aztán kelünk fel hajnali ötkor, mert ő megkért rá? És mindezt önzetlenül, mert segíteni akarunk.
Az emberek furák, a kötelékek pedig annál is inkább.
Talán tényleg a látszat alapján való megítélés a legegyszerűbb, hiszen ha nincs más... De vajon az mennyit ér? Persze a mai világban valakinek bőven elég, ha a csajnak nagy melle van, és kit érdekel mi van belül, de könyörgöm normális ez?
Sosem voltam csúnya, csupán önbizalmam nincs az év 300 napján, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy az emberek 90%-ának csak a testem kell. És azt hiszem nem mondok nagy hülyeséget, ha azt mondom, ezt elég sokan megtapasztalják. Jól nézel ki, és máris az alapján ítélnek meg...
Erre reflexből az ember maga köré von egy védőfalat, egy álarcot, amit kifelé mutat. Ez legtöbbször önzőséget, makacsságot, mogorvaságot és felsőbbrendűséget tükröz, és nagyon nehéz mögé látni. De hát az átlagembernek nincs is arra szüksége, hogy mögé nézzen, nemde? Mert az emberek többségének csak a látszat kell, a felszín.
De nekünk nem kellenek a víz tetején lebegni akarók tömege, mi olyanra vágyunk, aki hajlandó alábukni, az álarc mögé kerülni, és megismerni minket. Az már csak rajtunk múlik, vajon hagyjuk-e ezt. Nem minden ember érdemes arra, hogy a kegyeinkbe férkőzzön, de akit közel engedünk, az megérdemli, hogy a való énünket ismerhesse.
Néha nem értem, mit keresek itt, ilyen emberek között. Sokszor csak körbenézek, és azon gondolkozom, vajon hányan rohannának el tőlem sikítva, ha megtudnák, miben nőttem fel. Ha tudnák, mi mindennapos a számomra, amiben ők talán nem is hisznek.
Bár meglepő, mennyien "hisznek" dolgokban... De megnézném hányan tudnák kezelni azokat a helyzeteket, amikbe én életem során kerülök. Persze mindenkinek más a sorsa, mindenki csak annyit vállal be amennyit véghez tud vinni, és talán épp ezért irigylem néha a tudatlan embereket.
És hogy vajon mi sorsszerű és mi nem? Van, aki tudja, van, aki nem. Én tudom. És épp ezért nem értem még mindig... Miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése